Bevezetés

Bartók Béla életművében jelentős helyet foglal el a népdalfeldolgozás műfaja: minden harmadik kompozíciója népdalfeldolgozás, vagy legalábbis tartalmaz népdaltémájú tételt. Jelen van a műfaj az életpálya valamennyi szakaszában. Bartók először 1904-ben jegyzett le népdalokat, és ugyanebben az évben készítette első népdalfeldolgozásait. Igaz, utolsó nagyobb szabású népdalfeldolgozás-sorozatai, a 44 duó két hegedűre és a Székely népdalok a harmincas évek elejéről valók, de néhány kisebb tételt ezután is komponált. Egyik legutolsó műve, A férj keserve is népi dallamot használ fel, és a befejezetlen kompozíciók között szintén van három népdalfeldolgozás.

A népdalfeldolgozások legtöbbje címéről felismerhető. A cím legtöbbször azt is jelzi, mint a Magyar népdalok, Négy tót népdal, Román népi táncok, hogy mely nemzetiség dallamait tartalmazza. Ha egy-egy sorozata mégis más címet kapott, mint a Gyermekeknek, Improvizációk vagy Falun, akkor Bartók az alcímben jelezte, hogy a műben népdalokat használt fel. Ezen túlmenően számos művében a felhasznált dallamok forrását és adatait is közölte, olykor magukkal a dallamokkal együtt. Megjelent, vagy kiadásra előkészített népzenei gyűjteményeiben szintén felsorolta azokat a dallamokat, amelyeket műveiben felhasznált. De még így is többtucatnyi azoknak a dallamoknak száma, amelyeknek forrása csak Bartók kéziratos népdalgyűjteményeiben található meg.

Bár kezdetben Bartók még nyomtatott forrásokból is válogatott feldolgozásaihoz, 1910 után, néhány kivételtől eltekintve már csak azokat a dallamokat választotta ki feldolgozásra, amelyeket hangzó dokumentumként ismert. Szlovák, román, rutén, szerb és arab népdafeldolgozásai kizárólag saját gyűjtésének dallamait használják fel. Magyar népdelfeldolgozásai között akadnak dallamok mások gyűjtéséből is, ezeket azonban vagy Bartók jegyezte le a hangfelvételről, vagy legalábbis korrigálta a mások által készített lejegyzéseket.

Bartók népdalfeldolgozásainak jegyzéke

Népdalfeldolgozásairól először maga Bartók készített jegyzéket. Hagyatékában fennmaradt egy kimutatása, amelyben az 1906 és 1933 között megjelent, népdalokat tartalmazó műveit és a bennük feldolgozott népdalokat számolta össze.[1] A kimutatás valamikor 1934 és 1938 között készült, mivel a listán szereplő legutolsó, nyomtatásban megjelent kompozíció 1933-as megjelenésű, és az utolsóként feljegyzett mű, az 1938-ban megjelent Székely népdalok (BB 106) még kéziratként szerepel benne.

A lista első oszlopában látható rövidítések közül az egyik (v=vokális) egyértelműen a kompozíciók műfajára utal. A másik rövidítés (h) értelme vitatható: jelölhet hangszeres dallamokat, és vonatkozhat arra is, hogy a feldolgozás médiuma hegedű. Mindkét esetben hiányzik a h betű egy-egy műnél (a Három csíkmegyei népdal hangszeres darabokat dolgoz fel, és a 44 duó két hegedűre írt feldolgozás). Somfai László olvasata valószínűbb, miszerint Bartók a hegedűre és zongorára írt darabokat jelölte meg a listában, jóllehet a felsorolás ebben az értelemben sem teljes, mert nem tartalmazza a Gyermekeknek sorozatból Országh Tiborral készített hegedű-zongora ciklust (BB 109), és két darab, a Szonatina és a Román népi táncok eredetileg szóló zongorára íródott. A második oszlopban a feldolgozott népdalok száma, a harmadikban a kompozíciók rövidített magyar neve található, amelyet szögletes zárójelben kiegészítettünk a teljes címmel és Somfai Bartók-műjegyzékének számával.[2]

Bartók listája meglehetősen pontos, csak néhány esetben, elsősorban az egyes művekben előforduló népdalok számával kapcsolatban szorul kiegészítésre. Bartók nem számolta külön két-két dallam közeli variánsait a Magyar népdalok 1906-os kiadásában, ahol a 3. és 4. szám két-két változatban szerepel. A Román kolinda-dallamok I. sorozatának 9. és 10. darabja, valamint a II. sorozat 6. és 7. darabja szintén egymás közeli varánsa. A Gyermekekneknél 78 darab szerepel, holott az eredeti kiadás 85, a revideált kiadás 79 tételt tartalmaz. Eggyel kevesebb dallamra emlékezett Bartók a Második rapszódia eredeti népdalainak összeszámlálásakor is: valójában nem kilenc, hanem tíz dallamot használt fel a műben. Végül nem vette fel a listába a Kezdők zongoramuzsikájában feldolgozott népdalokat. Tévedett a dallamok összeszámlálásában is. Az összeg ugyanis nem 264, hanem 265, illetve a Székely népdalokkal együtt 271. A számoszlopot az összegtől elválasztó vonal jobbszélén található szám (1000) értelme nem világos: lehetséges, hogy más alkalommal, talán a lista összeállítás előtt került a papírra.

A Bartók életműben feldolgozott népi dallamok fenti jegyzékét elsősorban az 1938 után keletkezett művekkel kell kiegészíteni, valamint néhány korai kompozícióval, és Bartók életében kiadatlanul maradt, de ma részben már tanulmányozható alkotásával is.

Bartók kihagyta a felsorolásból az 1904 novemberében keletkezett Székely népdalt (BB 34), amely legkorábbi próbálkozása a népdalfeldolgozás műfajában, és a legelső, amely nyomtatásban megjelent.[3] Később a dallamról kiderült, hogy „országszerte elterjedt dallamtöredék”,[4] illetve a szomszéd népek között is népszerű, háromsorossá csonkult, elnépiesedett dallam.[5] Azonban ez volt Bartók egyik legkorábbi népdalfeljegyzése – Dósa Liditől, egy székely cselédlánytól hallotta 1904-ben[6] – és Bartók később is olyannyira fontos népzenei adatnak tekintette, hogy bevette A magyar népdal példatárába.

Bekerültek a katalógusba mindazok a Bartók életében kiadatlan művek, amelyek azóta részben, vagy hiánytalanul megjelentek: a Magyar népdalok második sorozata (BB 43), a Két magyar népdal (BB 44), a Négy szlovák népdal (BB 46), a Két román népdal női karra (BB 57), a Szlovák népdal (Krutí Tono vretena) (BB 73) és A férj keserve (BB 125). A ma is kiadatlan darabok közül a Kilenc román népdal énekhangra és zongorára (BB 65) szintén a katalógus része. Kimaradtak viszont a bejezetlen, töredékes művek: a Magyar népdalok I. sorozata (BB 37), elsősorban azért, mert bár Bartók „gömörmegyei népdal”-ként jelölte a ciklus két dallamát, mind a négy dallam műdal, azon kívül a negyedik tétel töredék (a 28. ütemtől hiányzik) és a 3. tételnek nincsen szövege. Nem vettük fel a befejezetlen Három rutén népdalt énekhangra és zongorára (BB 126). Kimaradt továbbá három dallam, amelyet Bartók a Magyar népdalok (BB 42) sorozatához dolgozott fel, de végül más dallamokkal helyettesített. Ugyancsak kimaradt a Három rondó II. tételének eredeti nyitódallama, amelyet Halsey Stevens azonosított kiadatlan tanulmányában a Slovenské Ľudové Piesne 678. számával a mű keletkezésének több stádiumát őrző kéziratból,[7] végül az Első rapszódia második tételének egyik epizódjához kiválasztott, de fel nem használt dallam, amelyet Somfai László azonosított a RFM II. kötetének 376. számával.[8]

A Reschofsky Sándorral 1913-ban közösen kiadott Zongoraiskola darabjaiból összeállított Kezdők zongoramuzsikájában (BB 66) Bartók négy dallamot jelölt meg népdalként: a 7., 10., 13. és 15. számot. A Népdal című 7. tétel forrását egyelőre nem sikerült megtalálni, mégis bevettük a jegyzékbe, mert Bartók többi műveiben következetesen népdalok jelölésére használta ezt a címet. A füzet egy másik tétele (16. szám: Paraszttánc) is a népdalfeldolgozások közé sorolandó, mivel első két sora szinte hangról hangra azonos egy Vikár gyűjtötte, szöveg nélkül énekelt dallam első két sorával (lásd L 122).

Kétséges a Mikrokosmosban előforduló népdalok száma két ellentmondó Bartók-nyilatkozat fényében. Az egyik, Bartók beszélgetése Szenjóbi Miklóssal 1940. október 3-án jelent meg a Magyar Nemzetben;[9] a másikat Benjamin Suchoff idézi Guide to the Mikrokosmos of Béla Bartók c. könyvében.[10] Utóbbi a Mikrokosmos jegyzeteiben és előszavában található Bartók-kommentárokkal együtt Bartók Ann Chenée-nek adott megjegyzéseit is tartalmazza. Itt Bartók népdalként említi a 83., 100. és 115. darabokat. Különösen ez utóbbira vonatkozó kijelentése áll szöges ellentétben a Magyar Nemzetben megjelent interjú szövegével, ahol a bolgár táncokra kérdező riporternek Bartók így felelt: „Nem, ezek nem bolgár népdalok, csupán ritmusok, ún. bolgár ritmus; eredeti kompozíciók, nincsen bennük népi dallam. (Az egész ’Mikrokosmos’-ban mindössze három szám népi dallamnak a feldolgozása.)” Ez a szám ugyan kiigazításra szorul, mert a források között nem három, hanem négy Mikrokosmos tétel megfelelő népdal-párját azonosítottuk, de ezekből egyik sem azonos a Suchoff által népdalként jelölt számokkal, amelyek nyilván félreértésen alapulnak. Jegyzékünk csak azt a négy dallamot tartalmazza, amelyhez népi analógiát találtunk.

Míg Bartók listája általában kevesebb felhasznált dallamot regisztrál a valóságosnál, a Székely népdalok esetében hat dallamot jelez, jóllehet a műben csak öt teljes dallam található, mivel a hattételes mű III. és V. tétele azonos témára épül. Ha Bartók nem tévesztette össze a tételek számát a felhasznált dallamok számával, akkor csak a bevezető ütemek dallamtöredéke („Jaj de sokszor megbántottál”) lehet a hatodik dallam. Ezt azonban mindezidáig nem sikerült azonosítani.

Két korai népdalfeldolgozás-sorozatának második kiadásából Bartók kihagyott néhány dallamot: a Magyar népdalok (BB 42) 1933-ban megjelent második, javított kiadásából kimaradt az első kiadás ötödik száma, mert közben Kodály felfedezte, hogy a dal nem népi eredetű, hanem Szentirmay Elemér szerzeménye az Öregbéres c. népszínműből.[11] A Gyermekeknek 1945-ös átdolgozása alkalmával hat darabot hagyott el Bartók, részben hasonló okokból, részben mert két darab (IV. füzet 33–34. szám) nem saját szerzeménye, hanem Kodály Zoltánné Sándor Emmáé.[12] Mivel azonban e régi kiadványok is közkézen forognak még, s mert e kompozícióknak első megfogalmazását is nyilvántartjuk Bartók művei között, az eredeti bővebb kiadás dallamait is beépítettük a jegyzékbe.

Néhány népdalt Bartók több művéhez is felhasznált. Mivel a különböző feldolgozások forrása legtöbbször azonos, ezek a népdalok csak egy számot kaptak.

Az alábbi táblázat azt mutatja, hány dallamot tartalmaz egy-egy mű. Szögletes zárójelbe tettük az egyes művekben feldolgozott népdalok számát abban az esetben, ha a más művekben is szereplő dallamokat nem itt adtuk meg.

Forrástípusok

Helyszíni gyűjtőfüzetek. A népdalok elsődleges forrásai azok a kisalakú kottafüzetek, amelyeket Bartók népdalgyűjtő útjain használt. Előzetes tájékozódás után ezekbe jegyezte le az arra érdemesnek ítélt dallamokat. Kezdetben a szövegeket is ide gyűjtötte (1. fakszimile), de minthogy a többversszakos szövegek túl sok helyet foglaltak el a kottafüzetben, később külön füzeteket használt a szöveglejegyzések céljára, és a kottafüzetekbe csak a nehezen érthető szavakat, vagy refrénsorokat írta le (2. fakszimile). Egyik írásának adatai szerint egy énekelt dallam lejegyzése mintegy öt–nyolc percet vett igénybe, ezután került sor a fonográffelvételre.[13] De olykor Bartók úgy döntött, hogy nem szükséges felvételt készíteni az előadásról. Ez esetben a helyszíni lejegyzés a népdal minden további forrásának alapja.

Gyakrabban azonban hangfelvétel is követte a helyszíni lejegyzést.[14] A fonográf használata a 19. század végének újdonsága volt a néprajzkutatásban. Magyarországon Vikár Béla használta először 1896-ban; Bartók 1906-ban kezdett fonográffal gyűjteni. A hangfelvétel előnye, hogy megörökíti az előadásnak a helyszínen nehezen írásba foglalható árnyalatait és lehetővé teszi a dallamok későbbi, részletesebb átírását és tanulmányozását. Ugyanakkor, osztva Kodály nézetét, Bartók hangsúlyozta, hogy a felvétel nem helyettesítheti a helyszíni lejegyzést, mert az előadó esetleges tévedéseit a hangfelvételen éppen a helyszíni lejegyzés alapján lehetett javítani.[15] Általában a javítások is megtalálhatók Bartók gyűjtőfüzeteiben, ha a helyszíni lejegyzés és a fonográfhengerre vett változat között nincs lényeges különbség. Bartók a helyszínen általában tintával írt, otthon ceruzával javított, így a javításai jól megkülönböztethetők az első lejegyzéstől.

A budapesti Bartók Archívumban tizenhat helyszíni gyűjtőfüzet található. A füzetek harántalakúak, méretük kb. 128x171, ill. 131x184 mm, egyenként 45–50, tízszisztémás kottalapból állnak. Számozásuk, amely részben Bartóktól származik, a következő: M. (=Magyar) I, M.II, M.III, M.IV, M.V, M.VI; R. (=Román) I., R.II; T. (=Tót) I, T.II, T.III; IV, V, VI, VII és VIII. Tartalmuk teljes feltárása még nem történt meg, annyit azonban tudunk, hogy Bartók a füzeteket 1905 és 1917 között használta (de a VIII. füzetben találhatók 1932-ből való lejegyzések is), és hogy az M.I–V, az R.I és a T.I–II füzetek kivételével vegyes tartalmúak – magyar, szlovák, román, rutén népdalok egyaránt megtalálhatók bennük. Eleinte nagyvonalúbban, később pontosabban, Bartók a gyűjtés helyét és idejét, az előadók nevét és korát is feltüntette a gyűjtőfüzetekben.[16].

Első lejegyzések. Bartók tapasztalata szerint hangszeres dallamok gyűjtésekor „az előadó abszolút biztonsága feleslegessé teszi a helyszínen való lejegyzést”,[17] vagyis a játékos oly kevés hibát ejt, hogy nincsen szükség a helyszíni lejegyzésnek a fongráffelvételt kontrolláló szerepére. Ilyenkor a népdal első írásban rögzített formája a hengerről való első lejegyzés. A hangszeres dallamok lejegyzésére Bartók különböző sorbeosztású (10, 16, 18, 20, 24, 30 szisztémás), nagyalakú, kb. 347x265 mm méretű kottalapokat használt. Olykor a helyszíni gyűjtőfüzetekbe jegyezte le a hengerre vett hangszeres darabokat, így pl. a Három csíkmegyei népdalban feldolgozott gyergyótekerőpataki, és a Gyermekeknek 42. számához felhasznált iregi furulyaszót. Jellemzően ezek korai, szórványos hangszeres gyűjtésének darabjai (3. fakszimile).

Bartók budapesti hagyatékában 164 kottalap maradt fenn a hangszeres népi dallamok első lejegyzésével. Négy lap üres, néhány lapon pedig az 1913-as Biskra-vidéki arab gyűjtés részben vokális dallamainak lejegyzései találhatók. Bartók általában ceruzával írt, de ritkán radírozott, inkább áthúzással javított. A többszakaszos dallamoknak csak első szakaszát jegyezte le teljes egészében; a második szakasztól csak az eltérő részeket írta az első versszak megfelelő ütemei alá. A visszatérő motívumokat sem kottázta le, hanem betűszimbólumokkal (x, y, z; a, b, c) jelölte (4. fakszimile). Gyakran találunk a dallamok végén a másolónak (első feleségének, Ziegler Mártának) szóló utasításokat.

Támlapok. Miután a helyszíni lejegyzésekből és/vagy fonográffelvételekből kialakította a népdalok kottaképét, Bartók miden dallamot külön lapra másolt, vagy másoltatott le, méghozzá a rendezés és összehasonlítás elősegítésére – a hangszeres darabok kivételével – egységesen g hangra transzponált alakban. Ezek az úgynevezett támlapok[18] a dallamon és szövegén kívül tartalmazzák a különböző versszakok, többszöri előadások dallam- és ritmusvariánsait, valamint a felvételre vonatkozó adatokat: a fonográfhenger számát, az eredeti hangnemre utaló tonus finalis-t, a gyűjtés helyét, idejét, az előadó nevét és korát. Amikor sor került a dallamok rendszerezésére, Bartók rávezette a támlapra a zenei elemzés alapján nyert adatokat, a dallamsorok számát, a sorok szótagszámát, a sorzáró hangok számszimbólumait és a hangterjedelmet. E kritériumok segítségével csoportosította gyűjteményének dallamait az Ilmari Krohn rendszeréből kialakított módszer szerint.

Az évek során természetesen módosultak Bartók nézetei a dallamok írásban való rögzítéséről. Kezdetben a dallam állandó jellemzőinek visszaadására törekedett, amelyek többszöri előadásból körvonalazódnak. Viszonylag egyszerű kottakép az eredmény, mint az előadás esetlegességeit nem tükröző, lényegretörő helyszíni lejegyzésekben. Ám a dallam előadása versszakról versszakra, előadásról előadásra változik. A fonográffelvétel éppen ezeket az egyszeri, egyedi megszólaltatásokat rögzíti, lehetővé téve a változó részleteknek, a ritmus módosulásának, a főhangok közötti csúszásoknak, díszítőhangoknak tüzetesebb vizsgálatát. Elegendő egyedi előadás megfigyelésével ezekből az illékony, nehezebben megragadható jelenségekből is leszűrhetők a népdal előadását jellemző tipikus vonások. E lehetőség felismerése késztette Bartókot arra, hogy a hangfelvételeken megörökített anyagot többször is, és egyre aprólékosabb gonddal rögzítse papírra. Gyűjteményeinek támlapjai bőségesen dokumentálják a lejegyzésről vallott elveinek változását.

1.  A legkorábbi támlap forma valószínűleg még 1910 előtt, közvetlenül az első gyűjtések után keletkezhetett. Jellemzői: a kotta alatt nincs szöveg; hiányzik a tempójelzés; a gyűjtés idejét csak évszám jelzi; Bartók neve vagy nincs feltüntetve, vagy (olykor gumibélyegzővel nyomott) kedőbetűkkel szerepel.[19] Ezeket a korai támlapokat Bartók később újakkal cserélte fel, ezért csak elvétve, inkább Kodály támlapgyűjteményében találunk belőlük egy-egy példányt (5. fakszimile).

2.  Újabb forma, az 1910-es évekből, előre nyomtatott lapon, három kottasorral, 191. dátummal, és a gyűjtés adataira vonatkozó, kitöltendő rubrikákkal. A szöveg itt a megfelelő hangok alá került, a támlap jelzi a tempót, és jegyzetben a többszöri előadásban hallott eltérő hangokat is (6. fakszimile, 7. fakszimile, 8. fakszimile).

3.  1918 és 1921 között Bartók újra lejegyezte régebbi, elsősorban csíkmegyei és felsőiregi gyűjtésének hengereit. Ezekben az években kezdett publikálni a magyar népzenéről külföldi folyóiratokban és ekkor dolgozott monográfiáján, a Magyar népdalon.[20] Utóbbinak példatárában 320 dallamot közölt, némelyiket több variánsával együtt. Az új lejegyzésekben olykor írásba fogalalta a rubato előadásmód irracionális ritmusformáit és a dallamhangok közötti súlytalan díszítőhangokat is.[21] Ezek a támlapok külső alakjukról is felismerhetők, mert két különböző időből való, összeragasztott papírlapból állnak. A dallamlejegyzés Bartók írása (olykor a harmincas évekből származó újabb javításokkal), a szövegrész – Ziegler Márta kézírásával – a korábbi támlap megmaradt része. Eltérően az előbbi típustól, a gyűjtés adatai itt a lap jobboldalára kerültek; a fonográfhenger száma (az új számmal együtt) és a tonus finalis jelölése a baloldalon található. Bartók neve hiányzik, vagy utólag írták a támlapokra (9. fakszimile, 10. fakszimile, 11. fakszimile).

4.  1932-től kezdve Bartók revideálta teljes magyar, valamint (a máramarosi kötet anyagát kivéve) teljes román gyűjtését. Mint ismeretes, erre az elhatározára elsősorban az késztette, hogy megismerkedett a bolgár ritmus jelenségével, s mert a Magyar Tudományos Akadémia akkoriban új fonográf-készüléket szerzett be. Bartók élt a lehetőséggel, hogy dallampublikációit az új információ szerint javítva készítheti elő. Javításait a régi támlapokon zöld tintával végezte, így ezek az eredeti lejegyzéstől jól megkülönböztethetők. Ha túl sok volt a javítás, új támlap készült. Rendszerint Bartók valamelyik munkatársa volt a másoló, ritkábban, mint példánkon is, maga Bartók (12. fakszimile).

5.  A legkésőbbi támlap-fajta azoknak a hanglemezeknek – az úgynevezett Pátria-lemezek – anyagát tartalmazza, amelyek 1936–1938-ban a Magyar Rádió stúdióiban, a Magyar Néprajzi Múzeum szervezésében és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával készültek. A vidékről felhozott népi énekesek előadását megörökítő stúdió-munkában Bartók is résztvett és a dallamok egy részét ő jegyezte le. Ezek legkésőbbi és legrészletezőbb lejegyzései. A róluk készült támlapok érdekessége, hogy a dallamot sokszor két formában is rögzítik. Mivel a díszítőhangok sokasága és a bonyolult ritmusképletek olyan sűrű kottaképet eredményeznek, amelyben szinte eltűnnek a dallam fő hangjai, szükségessé vált a díszítetlen, egyszerűbb ritmusú melódia-vonal, az élő előadásban soha nem hallható, de a dallamnak legállandóbb összetevőit képviselő dallamváz közlése is. A lejegyzések egyrésze nyomtatásban is megjelent; más részét Bartók, illetve tanítványa és másolója, Deutsch Jenő Lichtpaus-papírra írta le és az arról készült litográfia formájában terjesztették kis példányszámban.[22] A Bartók-Rendben található támlapok e kiadványok oldalainak felragasztásával készültek. (A 13. fakszimile egy ilyen, Deutsch Jenő másolta támlapot mutat be.)

Bartók kb. 2800 dallamot számláló magyar gyűjtésének támlapjai az úgynevezett Bartók-Rendbe vannak besorolva. Bartók az 1910-es években dolgozta ki a magyar népzene stílusrétegeit feltáró rendszerét, amely a három fő rétegen: a régi (A osztály), új (B osztály) és vegyes (C osztály) dallamok csoportján belül számos alcsoportot különböztet meg hasonló tulajdonságaik alapján. A Bartók-Rend annak a mintegy 13.000, Bartók osztályozási módszere szerint sorrendbe rakott támlapnak az összessége, amelyet Bartók 1934 és 1940 között publikálásra készített elő a Magyar Tudományos Akadémián. Ebben az anyagban saját gyűjtésén kívül minden magyar népdal megtalálható, amelyet 1938-ig a népdalkutatók összegyűjtöttek. A Bartók-Rendben a támlapok valamennyi típusa előfordul.

Bartók román gyűjtésének támlapjait a budapesti Bartók Archívum őrzi, 28 kötetben. Nagyrészük a Rumanian Folk Music anyaga: hangszeres dallamok hét kötetben, motívumos táncok három kötetben és vokális dallamok nyolc kötetben. Négy kötetben a Máramaros-monográfia támlapjai vannak egybegyűjtve, négy kötetben a kolindák, további két kötetben pedig kiselejtezett, fel nem használt, részben a Bihar-kötethez tartozó támlapok – tehát Bartók teljes román gyűjtésének támlapjai tanulmányozhatók itt. A támlapok a második és negyedik típusba tartoznak, vagyis a tízes években készültek, de nagyrészüket Bartók a harmincas években átjavította.

Jegyzékünk első megjelenése idején a szlovák gyűjtésből csupán néhány elrontott, vagy félretett támlap volt a budapesti Bartók Archívum anyagában. Ma fotokópiákon a teljes szlovák gyűjtemény támlapanyaga tanulmányozható mind a Szlovákiában őrzött, mind a Bartók Péter tulajdonát képező források szerinti formában. A támlapok Bartók három kötetes monográfiája, a Slovenské Ľudové Piesne számai szerint vannak elrendezve, így a jegyzékben a még kiadatlan harmadik kötet dallamaira is hivatkozhatunk. Szintén az Archívum gyűjteményének részét képezik az arab gyűjtés lejegyzett dallamainak támlapjai. A rutén támlapok viszont a budapesti Néprajzi Múzeum anyagában találhatók. Valamennyi a második támlaptípust képviseli.

Nyomtatott források. Bartók rendkívül fontosnak tartotta gyűjteményeinek és kutatási eredményeinek mielőbbi közzétételét. Ezzel egyrészt a további gyűjtések céltudatos megszervezését, másrészt az összehasonlító vizsgálatokat kívánta elősegíteni. Munkájának azonban csak töredéke látott napvilágot életében.

Mintegy tízezerre becsülhető a Bartók által összegyűjtött dallamok száma. Ezt a hatalmas anyagot egy kis töredék, mintegy száz rutén dallam, és 130–140 arab dallam kivételével Bartók kiadásra is előkészítette. A két világháború közötti évek azonban nem kedveztek e munkák megjelenésének. Gazdasági nehézségekre vagy a közönség mérsékelt érdeklődésére hivatkozva a kiadók évől érvre halogatták a megjelentetést, mint a Matica Slovenská, a szlovák gyűjtemény kiadója; vagy nyíltan visszavonták ígéretüket, mint a Rumanian Folk Music és a Turkish Folk Music of Asia Minor című munkák iránt egy ideig érdeklődést mutató New York Public Library. Végeredményben csupán mintegy 1600 dallam jelent meg Bartók életében: 371 dallam a Cântace poporale româneşti din Comitatul Bihor (Bucureşti, 1913) című kötetben; 378 dallam a Volksmusik der Rumänen von Maramureş (München, 1923) című kötetben; 65 dallam a „DieVolksmusik der Araber von Biskra und Umgebung” (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1920) című tanulmányban; 484 dallam a Melodien der rumänischen Colinde (Weihnachtslieder) (Wien, 1935) című monográfiában, és 28 dallam egy Bartók kézírásáról sokszorosított füzetben, Musique paysanne serbe et bulgare du Banat (Budapest, 1935)[23] címmel – vagyis összesen 1326 dallam. Ezen kívül megjelent mintegy 300 magyar dallam az Erdélyi magyarságban (Budapest, 1923), A magyar népdalban (Budapest, 1924), és Bartók kisebb tanulmányaiban.

Az elmúlt évtizedekben a kiadatlan Bartók gyűjtemények jelentős része is megjelent. A Slovenské Ľudové Piesne I. kötete 1959-ben, II. kötete 1970-ben, a háromkötetes Rumanian Folk Music 1967-ben, a török gyűjtés – két párhúzamos kiadványban – 1976-ban látott napvilágot.[24] Sajátos a magyar anyag helyzete, mert Bartók a maga gyűjteményét a teljes magyar népdalkincs részének tekintette, és beolvasztotta Vikár Béla, Kodály Zoltán, Garay Ákos, Kiss Áron, Molnár Antal, Lajtha László és más kutatók anyagába, amely együttesen alkotja a Bartók-Rendet. Saját gyűjtésének független kiadását soha nem tervezte, könyvének, A magyar népdalnak példatárát is ebből a közös anyagból állította össze. Élete utolsó magyarországi szakaszában, 1934 és 1940 között az 1938-ig gyűjtött teljes magyar anyag sajtó alá rendezésén dolgozott. A háború után tovább folytatódott a gyűjtés és a sokszorosára gyarapodott anyagot más elgondolások alapján kezdték publikálni a Magyar népzene tára (Corpus musicae popularis Hungaricae) köteteiben.[25] Továbbra is tanulmányozhatók azonban a Bartók Rend eredeti sorrendben megőrzött támlapjai, amelyek a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete Népzenei Archívumának tulajdonát képezik. 1991-ben az első nagy egység, 416 dallam és variánsa, nyomtatásban is megjelent.[26] 2004-ben pedig az egész anyagot digitalizálták és ma bárki számára hozzáférhető az intézet honlapján.[27]

A hangfelvételekről

Az itt közreadott historikus hangfelvételek felbecsülhetetlen tudományos és esztétikai értékét nem kell külön hangsúlyozni. Kizárólag szájhagyomány útján örökített dallamkincs pótolhatatlan dokumentumai ezek a hangrögzités első, a tömegkommunikációs eszközök elterjedését megelőző korszakából. Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Bartók nem tekintette a hangfelvételt a dallam egyedüli és döntő dokumentumának. Akárcsak egy klasszikus zenemű előadása, a népi dallam hangfelvétele is egy bizonyos énekes adott időben elhangzott produkciója, az egyszeri előadás esetlegességeivel és tökéletlenségeivel. Ezért tartotta Bartók szükségesnek a többszöri előadás nyomán készített helyszíni lejegyzést, amelynek alapján később javítani tudta a felvételen vétett hibákat. Kezdetben a díszitéseket és a ritmus szabálytalanságait is az esetlegesség kategóriájába sorolta és nem rögzítette az átírásban. Később azonban, ha nem is tekintette a dallam állandó tartozékának a díszítéseket, csúszásokat, a ritmus és intonáció eltéréseit, az énekes előadásmódjának közelebbi tanulmányozása céljából ezeket mégis a legapróbb részletekig lejegyezte.

Nem meglepő tehát, ha a lejegyzés és a hangfelvétel olykor nem felel meg egymásnak minden tekintetben. Az alábbi eltérések tipikusak:

1.  Hibás előadás: az L 194 dallam felvételén az énekes a dallam második felét mindkét versszakban olyan hamisan énekli, hogy Bartók még a záróhang magasságát sem tudta megállapítani. Ezért a támlapon a helyszíni lejegyzésből rekonstruálta a dallam második felét. Az L 4 felvételen nemcsak a hangmagasság bizonytalan, de az énekes a ritmust is elsieti (Bartók megjegyzése a támlapon: „fon.-ba túlgyorsan, hibás intonációval”).

2.  Gyakori jelenség az oktávtörés: az énekes túl magasan, vagy túl mélyen kezd énekelni, és kénytelen oktávval transzponálni a dallamnak azokat a részeit, amelyek hangterjedelmét túllépik. Pl. az L 18 dallamban a második és harmadik sort egy oktávval alacsonyabban, az L 238 dallamban az utolsó sort egy oktávval magasabban énekli az énekes. Ezeket, mint esetlegességeket a lejegyzések nem rögzítették, tehát a kottakép nem mutatja.

3.  Eltérés az énekelt és lejegyzett ritmus, tipikusan az egyenletes értékekkel jelölt, de az előadásban pontozott (legtöbbször éles) ritmus között. Az L 18 dallamban például az első három sor két negyedhangját megelőző, a lejegyzésben egyenletes nyolcadokat az énekes különböző arányú éles ritmusban énekli.

4.  Az is előfordul, hogy a felvételen más szöveg hangzik el, mint amit a feldolgozásból ismerünk. Ennek az az oka, hogy Bartók nem mindig az első versszak, vagy a hengerre felvett versszakok szövegét használta fel a kompozícióban: az L 18 sz. dallam feldolgozásához például a második és harmadik versszakot választotta. Olykor másik dallamból vette át a szöveget a feldolgozásba: az L 239 dallamhoz például egy ugyancsak Csík megyéből származó közeli variáns szövege társul.

5.  Néha a feldolgozás a dallam több közeli variánsából kölcsönöz részleteket. A Nyolc magyar népdal V. tétele például (L 170) egy Csíkvacsárcsiban gyűjtött dallamot dolgoz fel, de a negyedik dallamsort egy csíkkarczfalvi aszony előadásából veszi át. Az L 190 dallam három különböző településen feljegyzett változatból használ fel részleteket.

6.  Némelykor Bartók a dallamnak nem azt a változatát választotta ki feldolgozásra, amelyről felvétel készült. Ha csak lehet, közeli variáns felvételét közöljük. Ilyenkor kisebb-nagyobb eltérések vannak a hangzó példa és a lejegyzés között. Példaként említhetjük az L 3 dallamot, amelynek hét különböző helyről is van lejegyzése, de a róla készített két hangfelvétel egyike sem egyezik meg pontosan a feldolgozásban szereplő alakkal. Hasonló az L 41 dallam esete, amelynek feldolgozásbeli alakja megtalálható Bartók gyűjtőfüzetében, ez azonban nem azonos az itt közölt két előadás egyikével sem. Az egyiket Vikár Béla vette fel; a másikat Bartók gyűjtötte, de öt-hat évvel a népdalfeldolgozás készülte után.

Az itt hallható felvételek eredeti médiuma a mechanikus fonográffal készült viaszhenger, amelyre mintegy hárompercnyi anyagot, legfeljebb két-három dallamot lehetett rögzíteni. A hengerek ma a Néprajzi Múzeum tulajdonát képezik. Mivel törékenyek és rendkívül érzékenyek a levegő páratartalmára, konzerválásuk megfelelő tárolásukra és tartalmuk megmentésére irányul. Sztanó Pál vezetésével az 1960-as években a teljes anyagot magnetofonszalagra és lakklemezre másolták át. Az itt hallható digitális átjátszások hangrestaurálását Németh István végezte.

(Lampert Vera Népzene Bartók műveiben című könyve bevezetésének rövidített változata. ©2005, Lampert Vera)